Votin Dóra

Ars poetica, avagy miért festek?

Ars poetica, avagy miért festek?

Először az jut eszembe, hogy mert „csontjaimba rekesztett tűz” az a kényszer, hogy festenem kell. Aztán meg az, hogy azért kell ezt csinálnom, mert ezt tudom csinálni, ezt tanultam, ehhez értek leginkább, ezzel foglalkoztam legtöbbet.

Még miért?

A festés és a rajzolás számomra egy olyan kifejezőeszköz, mint sokak számára a beszéd vagy az éneklés. Azt tapasztalom, hogy a színek, a vonalak, a foltok, a felületek, a különböző textúrák által szólalnak meg legteljesebben a gondolataim és az érzéseim. A láthatóvátétel is a beszédhez hasonló nyelvi kommunikációs eszköz számomra, bár tény, hogy sok esetben nem kevésbé elvont, mint maga a beszéd, amivel ráadásul szintén képesek vagyunk képeket festeni, és a legbensőbb gondolatainkat kifejezni.

Képekben gondolkozom, ezáltal ragadok meg gondolatokat, gyakran elvont, absztrakt dolgokat, az élet abszurditásának és összetettségének jeleit.

A képiség természetéből adódóan több rétegű kommunikációs forma, és itt nem a festékrétegek számára gondolok, hanem arra, hogy a létrejött alkotás mindig egy szimbólumrendszeren belül és egy szimbólumrendszer által születik meg. Vagy a térbeli 3D-s valóság (ha az időtényezőt is hozzáveszük a 4D-s valóság) jelenik meg 2D-ben, vagy a fizikai valóságban nem látható és nem is érzékelhető dolgok kerülnek megjelenítésre: benyomások, emléktöredékek, érzések, lelki történések, kerülnek leképezésre, és nyernek egy új valós formát az ábrázolás nyelvén.

Még miért?

Van valami, amit szeretnék elmondani. Ez egy olyan valami, ami éppen akkor körvonalazódik, amikor festek vagy rajzolok, és éppen abban a formában kerül elmondásra, ahogy végül külső eszközökkel a belső mozdulást és belső képet megragadtam, és külső vizuális élménnyé alakítottam.

Még miért?

Van egy olyan benyomásom, hogy amióta átfogó kérdéseket fogalmaz meg az ember, az alapvető emberi kérdések létkérdések és szinte ugyanazok csak épp a kulturális és technikai környezetnek megfelelően másképp artikulálódnak. A válaszokban sincs jelentős különbség, azokat is újra kell fogalmazni a változásoknak megfelelően. Természetesen vannak és lesznek kérdések, amikre kérdés a válasz, vagyis marad a keresés és a tapogatózás. Talán maga a kérdésfelvetés a felismerés, és abban van a válasz elrejtve. Minél pontosabb a kérdés, annál világosabban rajzolódik ki a válasz lehetősége.

A kérdéseimet és a benyomásaimat képekben fogalmazom meg. A képek nyelve jelrendszer, szimbólum. Az ember szimbólumalkotó lény. Képzelőereje, fantáziája szimbólumrendszerek mentén működik. A jelképek erősebben hatnak, mint a jól és többnyire logikusan felépített magyarázatok, részletes leírások. A képek a maguk teljességében ragadnak meg valamit a valóságból, ami igaz, és a maga összetettségében kimondhatatlan. Elrejtett és mégis jelenlévő. Ezt a megmutatkozást tárja fel és egyúttal rejti is el a művészet. Itt van az a misztérium, ami miatt az emberi kommunikáció különösen izgalmas és összetett.

Vagyis miért festek?

Túl azon, hogy van egy belső meggyőződésem, hogy festenem kell, túl azon, hogy elsajátítottam az ehhez szükséges ismereteket, és gyakorlatot szereztem ezen a területen, bízom abban, hogy ahogyan megfogalmazok dolgokat, az valami olyat ad a kultúránkhoz, ami értéket teremt, ami előre visz, ami belső rendet hoz és talán megbékélést, megnyugvást. Hiszem azt, hogy a művészet olyan eszköz, ami le tud dönteni láthatatlan, de mégis erős falakat. Hiszem, hogy a művész olyan határátlépő, aki közvetíteni tud, amikor a tiltott zónában, a határokon mozog, sehovatartozásával átjárhatóvá teszi a határokat, művészetével határátlépővé teszi a befogadókat. Vagy - ha éppen úgy tetszik - révészként segíthet az egyik partról a másikra jutni.